(Az Érdi Napok testvérvárosi konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm mindannyiuknak, hogy elfogadták meghívásunkat, és ismét együtt lehetünk Érd városának nyarat búcsúztató ünnepén. Mindig különlegesek ezek a testvérvárosi találkozók, hiszen a baráti ölelések, beszélgetések mellett ez alkalom arra is, hogy az aktuális, mindannyiunkat érintő közügyekről kicserélhessük gondolatainkat.
A mai eszmecsere címe: Az uniós polgárság megerősítése.
Aktuális ez a téma több szempontból is. Egyrészt az idén ünnepelt évfordulók miatt. Tíz éve lépett hatályba a Bulgária és Románia EU-csatlakozásáról szóló szerződés. A római szerződés és az Európai Gazdasági Közösség (EGK) létrejöttének 60. évfordulója is idén van. És most tíz éves a Lisszaboni szerződés. Mindez arra sarkallhatna, hogy örömittas előadást tartsak, erre azonban sajnos nincs okom. Európa ugyanis komoly válságot él át, s e válságnak mindannyian részesei, elszenvedői vagyunk.
Tény, hogy ma szabad, független államokban élhetnek nemzeteink polgárai. Tagjai vagyunk Európa nagy közösségének, az Uniónak. A demokrácia, a szabadságjogok valamennyi itt képviselt országban biztosítottak, és az emberek szabad választásokon dönthetnek a jövőről.
Ezekért a jogokért, ezért a szabadságért küzdöttünk a kommunista elnyomás évtizedei alatt.
„Egyesülve a sokféleségben.”
E sor Schiller német költő 1785-ös lírai költeményéből, az Örömódából való, amelynek megzenésített változata az Európai Unió Himnusza, Ludwig van Beethoven 1823-ban komponált IX. szimfóniájának egy részlete. Egyesülve a sokféleségben… Ez volt az elv, amelyet szem előtt tartva 60 évvel ezelőtt az Európai Gazdasági Közösség kijelölte Európa polgárainak az utat, a béke, a demokrácia és a szolidaritás útját.
Az Unió fejlődött, gyarapodott, az ezredforduló után azonban egyre inkább igényelte egy új alapszerződés létrehozását. Így került sor az Európai Unió Alkotmány-tervezetének kidolgozására, melyben az akkor csatlakozásra váró országok képviselői is részt vettek. A dokumentum egyhangú döntést igényelt és ennek hiányában végül nem lépett hatályba. Jelenleg az EU intézményi rendszere a Nizzai, illetve a Lisszaboni Szerződés alapján működik.
Fontos adalék Alkotmány-tervezettel kapcsolatban, hogy az hosszas vita után végül nem tett említést az Unió keresztény gyökereiről.
Márpedig Európa keresztény gyökereit elvágni, a kereszténység értékeit el nem ismerni súlyos hiba.
Erdő Péter bíboros nemrég egy interjújában felidézte az Apostoli Szentszék küzdelmét azért, hogy a keresztény örökséget, vagy a zsidó-keresztény örökséget, vagy a görög–római és zsidó-keresztény örökséget legalább megemlítse az európai alkotmány, de ezt mindig makacsul visszautasították.
Felidézném ezzel kapcsolatban Robert Schumannak, az Unió egyik alapító atyjának szavait, aki vallotta, hogy „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”.
Európa azonban elfeledte ezt a bölcs és előrelátó gondolatot. Pedig erejét és igazságát ma érezhetjük, érthetjük csak igazán.
Mert bár Európa büszkeséggel tekinthet vissza az elmúlt 60 évre, de vajon reménnyel tekinthetünk-e a jövőbe? Fel kell tennünk a kérdést: az EU ma olyan közösség-e, mely garantálja a békés együttműködést, polgárainak szabadságát és biztonságát, a demokráciát, az egyenlőséget és a szolidaritást az európai nemzetek és népek között? Az én keserű válaszom az, hogy nem. Az Unió jelenlegi vezetői nem ebbe az irányba vezetik Európa hajóját. Olyan jövőt igyekeznek Európa polgáraira és a jövő nemzedékeire kényszeríteni, amelyről nemcsak hogy nem kérik ki az emberek véleményét, de amely létében is fenyegeti az európai zsidó-keresztény gyökerű polgárságot.
Mert említettem ugyan, hogy demokráciában élünk, de amikor ez megadatik, oly természetesnek vesszük a hétköznapokban, hogy sokszor elfelejtünk aggódni érte. Pedig a függetlenséget nemcsak fegyverek, nemcsak diktatúrák fenyegethetik.
Van egy ennél szelídebbnek látszó, de éppen ezért veszélyes fenyegetés is. Amikor a demokráciára hivatkoznak ugyan, de nem a többség akaratára épülő, doktriner politikai, gazdasági érdekektől vezérelve semmibe veszik egy közösség többségének a véleményét.
Igen, sajnos ez ma az Európai Unió, és ilyenek a mai vezetői, akik az európai közösség egyik legnagyobb válságát, a menekültválságot nem a polgárok akaratának figyelembevételével kívánják megoldani, vagy legalább kezelni.
Az Unió több mint félmilliárd lakosának véleményéről van szó. Az ő akaratukról, szabad jövőválasztásukról van szó. A mi közös jövőnkről.
Csakhogy ennek a szabad Európának most meg kell újulnia. Olyan válságot élünk át, amelynek kezelése a jelenleg érvényes mechanizmusok révén nem lehetséges. Európa kétezer éves története során mindig képes volt a megújulásra, amikor a szükség úgy diktálta.
A különböző válságokat legtöbbször a görög-zsidó-keresztény értékektől való eltávolodás okozta, a megújulások pedig mindig visszatérést jelentettek ezekhez az értékekhez. Európa megint ilyen kihívás előtt áll.
Ha meg akarjuk őrizni erkölcsi, kulturális gyökereinket, ha meg akarjuk védeni függetlenségünket, meg kell újítanunk Európát.
Nem kellenek más, új erkölcsi és kulturális fundamentumok az Európát éltető zsidó-keresztény gyökerek helyett.
Beszédes az Unió Statisztikai Hivatalának nemrég nyilvánosságra hozott legfrissebb a közvélemény-kutatása, amely szerint a válaszadók közel fele, tehát majd’ minden második uniós polgár a terrorizmus kérdését nevezte az EU előtt álló legfontosabb kihívásnak.
Az európai demokrácia játékszabályai szerint a szövetségek keresése és megkötése a hatalom megszerzésének és megtartásának módja. A kisebbségben élő muszlimok számára viszont a szövetségek kötése bármely nem muszlim entitással vagy politikai erővel csak annyiban lehetséges, amennyiben ez a térnyerés, a megerősödés elengedhetetlen eszköze.
Becslések szerint Európában 2010-ben 43 millió muszlim bevándorló élt, ami a kontinens lakosságának 10 százalékát jelentette, azonban 2050-re létszámuk várhatóan el fogja érni a 70 millió főt.
A nyugat-európai politikai elit egy részének a muszlim közösségekkel kötött szövetsége csupán egyik színtere az iszlám európai térhódításnak, és ezért nem lehet és nem szabad pusztán elszigetelt jelenségként értelmezni. Az európai muszlim érdekérvényesítés leghatásosabb módja a bevett pártokban politizálás – pártszínekbe öltözés, muszlim „tagozatok” létrehozása, egyre magasabb posztok megszerzése. Az iszlamizmus térhódítása elképzelhetetlen lenne azon kulturális relativista hozzáállás nélkül, amely szavazótábora kiterjesztése érdekében szemet huny afölött, hogy egyes muszlim társadalmi gyakorlatok az európai értékrendbe ütköznek. A kulturális relativizmus rendszerint figyelmen kívül hagyja a radikális iszlamisták jelentette nemzetbiztonsági kockázatot, továbbá mind passzivitásával, mind félreértelmezett engedékenységével hozzájárult a párhuzamos társadalmak kialakulásához és megerősödéséhez.
Engedjék meg, hogy egy aktuális példát hozzak minderre. Nemrég a német kormány integrációért felelős tagja, a szociáldemokrata párt török származású, de Németországban született alelnöke egyik írásában azt állította, hogy német kultúra nem létezik. (Egy zárójel erejéig itt visszautalnék előadásom elejére, az Unió Himnuszának idézett sorára, amelyet egy eléggé ismert német költő írt…) Meglehetősen radikális kijelentés egy bevándorló családnak a német társadalomba, annak elitjébe integrálódott tagjától. És érdekes az is, hogy testvérei már nyíltan radikalizálódtak, sőt egyikük német származású felesége muszlim nevet vett fel.
Így alakul ki szép lassan az a párhuzamos társadalom, amelynek nem célja az integráció, célja viszont a térnyerés és az európai kultúra fokozatos kiiktatása.
Ehhez asszisztálnak az Unió vezetői. Vajon vakok a tényekre, vagy valamilyen okból szemet hunynak felettük? Mindenestre kétségbeejtő tény, hogy az elmúlt két évben az európai nagyvárosokban drasztikusan megnőtt a terrortámadások száma, sőt a terror immár olyan, eddig biztonságosnak hitt országot is elért, mint Finnország.
Most még kevés európai nemzet emeli fel nyíltan a hangját az uniós vezetők elhibázott, az unió polgárainak biztonságát, életét veszélyeztető stratégiája ellen, s furcsa módon ma ezek a nemzetek állnak a támadások kereszttüzében. Pedig – ahogy Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament volt elnöke fogalmazott – a közép-európai népek szabadságvágya nélkül ma nem lenne német egység, nem lenne szabad Európa.
Több mint fél évszázad telt el az Európai egység kialakulásának kezdete óta, s most válaszúthoz érkezett az Unió.
El kell döntenie, hogy polgárainak biztonságát, a zsidó-keresztény kultúra megőrzését választja-e, vagy mindezt feláldozza a hamis tolerancia, a „politikai korrektség” álságos kommunikációjának oltárán.
Hiszem, hogy az uniós polgárság van annyira bölcs és erős, hogy az előbbit kényszerítse ki vezetőiből. Mert ha nem így történik, akkor súlyos veszély fenyegeti nemcsak kultúránkat, de létünket is.
TéMA
